Alapvetés (publicisztika)

Mi az ami száz év elmúltával is aktuális az 1919-es Tanácsköztársaságból? 

A mai posztdemokratikus Magyarország össztársadalmi hobbija a gyermekéheztetés, a szociális és individuális kilátástalanság, a hatalmi-szexuális és családon belüli erőszak, az idegenek és saját környezetünk gyűlölete, valamint mindezek nyílt dicsőítése mellett a gondosan végzett történelemhamisítás. Ez utóbbi tekintetben a legtöbben maradéktalan sikerrel, örömmel és önként követjük a horthysta-sztálinista szellemi hagyományokat.

Akiben mégis felmerül valami kétség aziránt, hogy talán mégsem annyira magától értetődő hogy egy zsírsertés párttikár, politikus, főispán, körzetvezető, iskolamester stb. felböffentett szavára akár fizikai, akár szellemi értelemben nyomban le kell mészároltatni magunkat – beleértve egyebek mellett idős hozzátartozóink rendszeres emberi mivoltukban történt tömeges megaláztatását kórházaknak eufemizált hullaházakban, kritikai és kooperatív gondolkodásra képtelen konform és bornírt generációk kinevelését iskoláinkban, az 1956-os erőszaksorozatot követő elvándorlást kétszeresen meghaladó kivándorlást a rendszerváltás után, mindezt természetesen nemzeti giccsparádé közé csomagolva – , az talán valamit elkezd kapisgálni a világháborút követő forradalmi mozgalmak hátterében álló lélektani mozgatórugókból, és talán elkezdi megbecsülni azt is aki nemcsak a szavát emelte föl de igyekezett valóban tenni a változásért.

A fentiek fényében egyúttal az is érthetővé válik, hogy miért igyekszik minden, a forradalmakat követő “rend” beteges hivatástudattal kitörölni az egyéni és társadalmi emlékezetből mindent ami társadalmi és szellemi autonómiához, vagy ennek az érzésnek az eruptív megjelenéséhez kapcsolódik. A “rend” fenntartásához idehaza jók az alapok: sok polgártársunk és politikusunk szemében nyilvánvalóan akkor érjük el a társadalmi fejlődés csúcsát, amikor állampolgárok százezrei a saját jogfosztottságukon és kilátástalanságukon alapuló rendszer védelmében fegyelmezetten képesek masírozni bármilyen értelemben vett vágóhídra, miközben a hátországban zsírzó döntéshozók tele szájjal harsogják azokat a lózungokat amely szerint mi indannyian összetartoznak a “nemzeti dicsőség” oltára előtt. Ezen transzcendentális gyönyör jegyében állítottunk szobrot egykori polgártársaink százezreinek erőszakos kínhalálában legelsőként érintett, az első világháború egyik megindítójának tekinthető Tisza “ezt a háborút elvesztettük” Istvánnak az elé a parlament elé, ahol azok a törvények születtek amelyek a mindenkori magyar államnak biztosították saját állampolgárainak birkaként történő alávetését. Árvalányhajunk egy fürtjével töröljünk ki szemünkből egy könnycseppet azért a honfiúért, akit II. Vilmos német császár (akit egészségesebb társadalmakban már a kortársak is egész egyszerűen gyengeelméjűnek neveztek), igazi férfinak tartott, noha féfias tette mindössze annyi volt hogy volt “mersze” kiszolgáltatott és védtelen embertömegeket belehajcsárkodni a háborús halálgyárba.  Csak idő kérdése volt, hogy az ezzel ellentétes éerzület (és mellesleg a rendszerváltás és a magyar pártállami diktatúra összeomlásának) jelképévé vált Nagy Imre szobrát mikor viszik el a magyar parlament közeléből. Az a tény hogy egyébként hogy a jelenlegi posztdemokratikus hatalom jó előre nyugodtan bejelenthette a szobor elszállítását, tehát lehetett tudni a tervezett akcióról még ha a pontos időpont nem is volt nyilvános, de a magát demokratikusnak nevező ellenzék a legkisebb mértékben sem volt képes megzavarni vagy megakadályozni a manővert, akár állandó élőlánccal akár bármilyen, minimális fantáziát igénylő ellenakcióval, hajszálpontos fokmérője a jelenlegi politikai-társadalmi állapotoknak.

De nem kell hivatásos forradalmárnak lenni ahhoz sem, hogy a posztdemokratikus zombitársadalmunkban napi szinten megvalósuló közösségi bűnök puszta ténye egyszerűen erkölcsi alapon kiváltsa azt a gondolatot, hogy aki rettegést, szenvedést, nyomort és halált okoz, függetlenül attól hogy ezt demokratikusnak beállított paragrafusokkal bástyázza-e körbe vagy sem, azt legalább valamilyen mértékben végig kell küldeni ugyanezeken a stációkon. A Magyarországot a 20. században jellemző autoriter kasztrendszerben ez a gondolat még inkább megalapozott volt, így nem is szorul bővebb kifejtésre hogy 1919-ben miért támogatták a hatalmat puccsal megszerző kommunistákat kezdetben sokan, nem csak munkások és parasztok, hanem a polgári értelmiség (nem csak a pesti) és katonaság jó része is.

Ezt a történelmi igazságtételt a Monarchia magyarországi részében 1919-ben azok a tízezrével kommunistává (akkor leginkább: háború- és kizsákmányolásellenessé váló) váló katonák, hadifoglyok, sebesültek vállalták magukra, akiket évekig rohasztott élőhalottként patkányok és hullák között a mocsárban az a kiváltságos osztály amit a mai posztdemokratikus hatalom és nem csekély létszámot tömörítő társadalmi hátországuk ma a Sztálin-szobornál is magasabb piedesztálra helyez. A szerencsétlen embertömegek 1917-ben az orosz fronton azzal szembesültek: a lövészárkokban elszenvedett erőszaknak a töredékével is megdönthető a kiváltságosok uralma, átalakítható a világháborúk kirobbanását előidéző gazdasági-társadalmi-állami rend. Az orosz bolsevikok voltak erre az egyetlen minta, miután az addig egész Európában mintának tekintett német szociáldemokrácia még 1914-ben kiegyezett a háborús klikkel. A bolsevik mintájú forradalmi megoldás magyar területen az adott történelmi helyzetben valós lehetőségnek tűnt nemcsak a nemzetgyilkos társadalmi rend felszámolására, de valódi ország létrehozására is.

Magyarország 1919 előtt ugyanis egyáltalán nem létezett. Legalábbis abban értelemben biztosan nem, ahogy ma a többség gondol rá és ahogy az az iskolai oktatásban ma is megjelenik, generációk agyába belehazudva az “önálló” és “nagy” és “történelmi” Magyarország képét. Természetesen a most Magyarországnak nevezett valami sem létezik abban az értelemben, ahogy pl. Németország már a 19. század végétől mindmáig nemzeti közösséget alkot, csak ezt a témát még az önmagukat liberálisnak tartó hazai újságírók sem merik megbolygatni.
Manapság alig néhányan vannak tudatában hogy melyek a valódi folyományai annak a ténynek, hogy az ún. Magyar Királyság 1918 októbere előtt ilyen-olyan autonómiával és befolyással rendelkező része volt az Osztrák-Magyar Monarchia nevű államalakulatnak, amely autonóm részen a lakosság többsége már régóta nem is volt magyar, ahol a nemesi-polgári osztály amely természetesen a magyar etnikumon belül is kisebbséget alkotott, a magyar nép és a többi etnikum rovására egyezett ki az uralkodóházzal a maga előjogainak biztosítására és a “szentistváni ország” (egy 19. századi mitikus, történetileg soha nem létező fogalom) politikai fikciójának kialakítására, elhitetvén önmagával a saját maga által kiókumlált lózungokat a nemzetiségek jövőbeni elmagyarosodásáról, a magyarság történelmi hivatásáról, Kárpát-medencei vezető szerepről és a többi beteges lázálomról. Ha nem tudnánk hogy mi jött utána a földre szállt fehér lovas megváltóval, azt lehetne mondani, hogy ennél nagyobb agybaj nem születhet valamiféle társadalmi közösségen belül. Sebaj, a forma úgyis megtelik majd tartalommal, gondolhatták, és boldogan pöffeszkedtek a hitben hogy lemásolva a nyugat-európai példát, egységes oktatással (különös hangsúllyal a történelem, földrajz és magyar nyelv oktatásán), közös jogrenddel és katonai szolgálattal, valamint honfoglalás-mesével nemcsak azok fognak lelkes magyarrá válni akiknek erre a világon végképp semmi okuk nincsen (mintha nem épp ez lenne az időszaka a nemzeti ébredésnek Kelet-Európában), de azok is, akik magyarul beszéltek ugyan, de az előjogokkal rendelkezők számára lényegében csak büdös parasztok és emberi vágóhídra szánt ágyútöltelékek maradtak.

Magyar katonahősök: a Tisza-kormányzat túlélői (?)

A bécsi udvari hatalmi politika konszolidációját jelentő kiegyezést követő két generációnál talán úgy-ahogy működött is a dolog, esetleg még hozzá kellett hazudni az 1848-49-es polgár- és etnikai háború műmagyarított változatát, virilistaként óriáskokárdákkal felvonulva március 15-éken. De nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük: vajon hány szerencsétlenebb sorsú egykori honfitársunknak jutott eszébe 1916-ban, a lövészárokban foszladozó hullákon ülve reggelizve a patkányok között, német vezényszót hallgatva, hogy itt valami baromira nem stimmel az addigi világmagyarázattal?

Forrás: Steiner Pál/Fortepan

Bármennyire is tudatában vagyunk annak, hogy közösségi szinten az ún. magyar nemzet jelenleg sem teljesíti Kant több mint kétszáz éves kritériumát a szellemi érettségről, száz év elmúltával azért lassan mégiscsak időszerűvé válna feltenni a valódi kérdéseket, különösen amikor miazmás lózungok sorozatát halljuk a Kossuth-rádióból a magyar katonák egykori dicsőségéről (értsd: akaratuk ellenére a halálba hajszolt és ez ellen nem sok ellenállást kifejtő tömegről). Nem talán éppen a cseh katonák tettek tanúbizonyságot sokkal magasabb politikai-polgári érettségről, bátorságról, családjukért és önmagukért való felelősségérzetből amikor néhányuk, vállalva a veszélyeket, dezertált? Hogy a csehek semmivel sem kevésbé “jó katonák” (ha egyáltalán ilyen fogalom létezik), az éppen az orosz polgárháborúban mutatkozott meg, amikor valóban felmerült az egyének szintjén is a tudatos döntés lehetősége hogy társadalmi és nemzeti célokért vállalja-e hadi szolgálatot, és nemcsak birkaként vonul a frontra beteges vélt birodalmi érdekekért és a hadiiszállítók extraprofitjáért.

Nem elkerülhető az a kérdés sem, hogy a két világháború közötti Magyar Királyság “nemzeti” (értsd: népelnyomó, jogfosztó, kizsákmányoló, mindezt émelyítően lózungokkal az emberek arcába hazudó, ezzel a hazai politikai hagyományoknak tökéletesen megfelelő) kormányzata az első világháború közvetlen és szó szerint húsba vágó tapasztalataival a háta mögött, vajon mennyire gazdálkodott felelősen az állampolgáraival. A kérdés költői, természetesen tudjuk, hogy semennyire. Annak ellenére, hogy 1919-ben karikatúra-jellegű haderejét a megszálló francia és román hadsereg kegyéből szerelte fel és a tanácskormányzat által hátrahagyott hatalmi űrbe masírozott be saját honfitársait akasztgatni, az ellenforradalmi rendszer húsz évvel később a “szentistváni” ország és a Duna-medence nagyhatalmának delíriumát követve hadat üzent az országgal szemben semmiféle igényt nem támasztó Szovjetuniónak, USÁ-nak és Nagy-Britanniának, és százezrével dobálta a biztos halálba a saját állampolgárait, akár a szovjet frontra, akár a marhavagonokba. Érdekes hogy a mai magyar közéletben sokan most is úgy beszélnek erről az időszakról, mintha nem hiányozna ez a közel egymillió ember – és soha meg nem született leszármazottaik – sehonnan.

Külön döbbenetes ez a csehszlovák példával összevetve. Az 1938-as müncheni egyezmény előtt a magyarnál sokkal jobban felszerelt csehszlovák hadsereg készen állt akár a Németországgal való háborúra is (hogy mekkora eséllyel, más kérdés), Beneš  azonban nem vállalta a vérontást. A háború alatt következett Csehország náci megszállása a jól ismert borzalmakkal – 1945-re mindazonáltal a cseh háborús veszteség töredéke volt annak amit a “hősi” Magyar Királyság produkált. Ki is tehát az igazi hős? Az aki a központilag irányított mészárlást kitalálja, nevét adja hozzá, és véghezviszi, vagy pedig az aki ezek ellen fellép, legyen az magyar kommunista vagy cseh polgári-nacionalista politikus, netán Görgei Artúr? Konzervatívnak vagy tradicionalistának, vagy sokkal inkább valamilyen értelemben forradalminak tekinthető-e egyáltalán a “magyar” háborús politika, amely időszakban a leggyorsabb a társadalmi átalakulás és társadalmi önlemészárlás? Természetesen ilyen kérdésekkel nem szoktuk manapság elbizonytalanítani az iskolában a gyerekeket, mert a végén még önálló gondolatokra ragadtatják magukat, és ettől úgy irtózunk idehaza mint ördög a tömjénfüsttől.

1918 októberétől a felbomlott monarchia területén létrejött hatalmi-háborús káoszban próbálta a Károlyi- és Berinkey-kormány megteremteni az addig csak virtuálisan létező független országot amelynek egyelőre határai sem voltak csak az autonóm királyságnak valamiféle történelmi tudata a politikaicsinálók és a szabadon garázdálodó tiszti különítmények pszichéjében. A gyakorlatilag nem létező magyar hadseregre nem támaszkodhattak: a monarchia közös hadserege felbomlóban volt, miközben a – bagatell! – világháborús győztes szövetséges hadak éppen előrenyomultak minden fronton és tízezrek haltak meg járványokban. Így a megegyezés tűnt az egyetlen járható útnak, különösen hogy az új rendszer egyáltalán nem óhajtotta átvenni a háborús felelősséget a monarchia nemzetek feletti vezetésétől és az addigi magyar uralkodó osztályoktól. Ne felejtsük el azt sem, hogy a dicső császári és királyi hadsereg ereje teljében is csakis akkor tudott stratégiai léptékű győzelmet kicsikarni a hadműveletek során, amikor azok német erősítések asszisztenciájával zajlottak. A ludendorfi tőrdöfés-mítosz helyi magyar változatát képező egyik maradandó nemzeti legenda (értsd: évtizedeken keresztül állami apparátussal sulykolt össztársadalmi történelmi hazugságkonstrukció) éppen a Károlyi-kormányzat pacifizmusának pellengérre állítása, amely olyan utólagos feltevésen alapul, pl. hogy a működőképes katonai erő rendelkezésre állt volna csak a szervezési akarat hiányzott, valamint hogy fegyveres erő alkalmazásával elkerülhető lett volna az “ország” “összeomlása”. Ebben a mitikus ellenforradalmi szemléletben mintha még a Tanácsköztársaság későbbi katonai sikerei is mintha ezt támasztották volna alá (csak ezek a disznó vörösök nem értettek a hadviseléshez). Persze, arra azért nem szokott kitérni az a nagybetűs elmélet, hogy honnan voltak a “nemzeti hadsereg” eszközei és hogy miért nem volt nem fordultak soha ezen egységek a megszállók ellen 1919-20-ban.

A senki által el nem ismert új magyar (és akkor még demokratikus és pacifista) kormányzatnak kellett volna tehát a zavaros jogi, háborús és etnikai környezetben egyszerre folytonosságot vállalni a széteső monarchiával (az országterület integritása miatt) és megtagadni azt: így a “forradalom” fikciója vagy realitása lett volna a letéteményese a háborús felelősség és “ellenséges állam” szerepéből való kiválásának. Ebben a politikai koncepcióban utólag is nehéz kivetnivalót vagy bármi tisztességtelent találni. Amikor viszont ez – alapvetően a győztes hatalmak hozzáállásnak köszönhetően – már semmilyen formában nem volt lehetséges, és így a hosszútávon egyébként változatlanul teljesen reménytelen katonai megoldás került előtérbe, akkor kerülhetett sor a nagyobb társadalmi támogatottságal kecsegtető szociáldemokrata-kommunista (tanács-)kormányzat létrehozására, amely ráadásul még a reakciósok által is valóságosnak félt világforradalmi hullámmal és az orosz forradalommal való (katonai) összeköttetés reményét is hordozta.

Lev Davidovics döntése arról hogy a szovjet-orosz Vörös Hadseregben alkalmazni kell a régi rend tisztikarát is (akár családjaik túszul ejtésével, akár előmeneteli lehetőség biztosításával, akár mindkettővel, a bolsevik célszerűség megfontolásai szerint), volt az a zseniális húzás amely – az eszer földprogram átvétele és a breszti béke aláírása mellett – végeredményben a sokáig nagyon is kétségesnek látszó polgárháborús győzelmet a bolsevikok felé döntötte el Oroszországban. A magyar kommün számára ennek a mintának a követését megkönnyítette, hogy a bolsevik szempontból véve nemzetközinek és osztályharcosnak tekintett forradalmi háború egyúttal “nemzeti” célokkal is egybeesett, másrészt polgárháborúra sem került sor, hiszen a francia és román csapatok védelme alatt, az ő jóváhagyásukkal és támogatásukkal felállított ellenforradalmi ún. “nemzeti hadseregnek” és a szegedi ellenkormányoknak eszük ágában sem volt sem a magyar vörös hadsereg ellen vonulni, sem pedig saját szülőanyjuk, a külföldi megszálló csapatok ellen fordulni, a magyar társadalomban pedig kezdetben semmiféle valós támogatással nem rendelkeztek. Így tehát a Monarchia egykori magyar tisztikarának egyedül az a része vett részt a megszállók elleni harcban, amelyik a magyar Vörös Hadseregben, vagy korábban az ún Székely hadosztályban harcolt. Mindeközben az ún. “nemzeti hadsereg” a történelem által feljegyezni is alig győzött dicső tetteit kizárólag légüres hatalmi térben lévő területeken élhette ki (értsd: egy hősi átvonulás Szegedről Siófokra). A nemzeti hadsereg szervezetével laza összeköttetésben, Horthy közvetlen környezetével szorosabb összeköttetésben álló különítményesek kínzásokkal és ítélet nélküli akasztásokkal igyekeztek hozzájárulni az új berendezkedés manapság annyira dicsőített megszilárdulásához. A legtöbben közülük soha nem kerültek tetteikért bíróság elé. Néhányukat elítélték 1945, illetve 1956 után (pl. Francia Kiss Mihály csendőrt), amikor a Kádár-rezsim legitimációjához szükség volt az 56-os felkelők és az 1919-es fehérterror közötti eszmei-személyi folytonosság koncepciójára a Kádár-féle új típusú (kommunistának hazudott) ellenforradalom eszméjének jegyében.

Ne gondoljuk hogy az egyébként a már a Monarchia idején is mélységesen megosztott magyar tisztikar (közös hadseregbeli-honvédségi, csapattiszt-vezérkari, osztrák képzésű-ludovikás, őscőger-tartalékos, huszár-gyalogsági, arisztokrata-közrendű, birodalmi-nemzeti stb.) tagjai között áthidalhatatlan szakadékok keletkeztek volna az 1919-es szerepvállalások miatt. A Vörös Hadsereg tisztikarának egy része is fellázadt a Tanácsuralom ellen, de a Horthy-rendszer (egy-két exponált személy, pl. Stromfeld Aurél kivételével) is átvette a “vörös” tiszteket is, ugyanakkor, amikor egy vidéki kispolgár értelmiséginek a tanácsuralom közigazgatásában való akármilyen kis részvételért is akasztás járhatott. A klub mégiscsak klub… A “vörös” tisztek közül nem kevesen csináltak karriert a Horthy-rezsim alatt, bár a magyar tisztikar soha nem létező egysége 1919 után sem jött létre, egyesek “vörös” múltja csak egy volt a korabeli magyar tisztikart jellemző megosztottságból, amely leginkább a karlista vagy szabad királyválasztók ellentétében kristályosodott ki. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a példamutató Romániával ellentétben 1944-ben olyannyira képtelen volt egységesen fellépni a magyar királyi honvédség, bár természetesen erre a részben náci német besúgókból álló magyar kormányzat és az ennek megfelelő nívón álló magyar társadalom sem volt alkalmas.

A Tanácsköztársaság hiába vívott egyszerre internacionalista és “nemzeti” háborút, a katonai megoldás esélye nemcsak a szomszédos országokban remélt forradalmi mozgalom elmaradása miatt szállt el végleg, hanem azért is, mert ahol korábban valóban hatalomra kerültek a kommunisták Európában, ott vereséget szenvedtek. A Bajor tanácsköztársaság 1919 májusában bukott el, az orosz polgárháborúban pedig éppen nyáron érkezett el a legkritikusabb időszak Gyenyikin és Kolcsak előrenyomulásával. Mindezek tudatában nem meglepő, hogy Kun Béla a felvidéki hadjárat sikerével a zsebében igyekezett megállapodásra jutni az antanttal, feltehetően ebben is Lenin (akkoriban nagyon vitatott) breszti példája (területfeladás, kiegyezés az ellenséggel hogy lélegzethez jusson a forradalom) lebeghetett a szeme előtt. Kérdés hogy az ezt követő katonai felbomlás mennyiben volt e politika következménye, és mennyiben jele magának a Vörös Hadsereg törékenységének, valamint a többfrontos háború kilátástalan helyzetének és a világháborús apátiának, valamint a tanácskormány társadalmi bázisának elvesztésének.

A Tanácsköztársaság vereségével indult meg az a folyamat, amely során a tanácsuralom vezetői figurái “elfogytak” a magyar történelem színpadáról: egy részüket az ellenforradalmi román, szerb, cseh stb. csapatok és magyar különítményesek fogták el és végezték ki, másokat bebörtönöztek és/vagy száműztek, a “vörös” tisztek egy részét beolvasztották a “nemzeti” tisztikarba, a Tanácsköztársasággal kezdetben szimpatizáló értelmiségiek visszaidomultak a polgári értékekhez és denunciálták a tanácshatalmat, sokan maradtak emigrációban vagy menekültek Moszkvába, ahol a Komintern és a szovjet kommunista párt keretei között működtek tovább. A magyar kommunisták egy jó része Németországban végzett illegális munkát Hitler hatalomátvételéig vagy csatlakozott az orosz polgárháború befejező harcaihoz (pl. Kun). A kommün bukásával szellemi, ideológiai termékeik is perifériára szorultak, emigrációban, vagy éppen az otthonnak tekintett Szovjetunióban működtek tovább szektariánus pártharcok kereszttüzében, leszámítva azokat a menekülteket akik polgári foglalkozásukban helyezkedtek el a NEP korszak viszonylagos stabilitását kihasználva. A szociáldemokrata menekülteknek egy kicsi része (pl. Világosság-csoport) telepedett le demokratikus országokban. Mindeközben Horthy-Magyarországon negyedszázadon keresztül az állami-társadalmi politika szintjére emelkedett a tanácsuralom tagadása, gyalázása és bűnbakká emelése.

A kommün eszmeiségének mészárosa Horthy mellett maga Sztálin, aki nemcsak a teljes régi orosz forradalmi gárdát de azokat a külföldi, internacionalista forradalmárokat is megsemmisítette, mind személyükben, mind szellemiségükben, akik Közép- és Kelet-Európában 1918-19-ben vezették különböző szinteken a mozgalmakat és a harmincas években jórészt a Szovjetunióban éltek. Ezzel párhuzamosan zajlott szellemi termékeinek, történelmi szerepeik kiradírozása a “hivatalos” marxista-leninista történelemből. Igen figyelemreméltó egy akkoriban Moszkvában élő magyar szerzőnek, a Tanácsköztársaságról regényt író Sinkó Ervinnek azok a naplójegyzetei, amelyek a sztálini történelemszemlélet látszólag érthetetlen és hirtelen változásairól szólnak. Sinkó egyik alkalommal azt írja:

Nem hiszem ugyanis, hogy Sztálinnak van nálam figyelmesebb olvasója, s most, hogy külön füzetben újra megjelent a sztahanovisták első kongresszusán tartott nagy beszéde, a következő három mondatot húztam alá a beszédben:
“A mi proletárforradalmunkon kívül… az összes proletárforradalmak közül csak egyről tudunk, melynek valahogy sikerült megszereznie a hatalmat. Ez – a párizsi kommün. Ám az nem volt hosszú életű.”
Csak erről tudunk? De tudunk a bajor szovjetköztársaságról is. És tudunk a vörös Kínáról is. És tudunk a magyar szovjetköztársaságról is. Lenin szerint ez utóbbi történelmi hivatást töltött be, mikor az antant jelentékeny katonai erőit, melyeket különben a Szovjetunió ellen vetettek volna harcba, hónapokig lekötve tartotta. S
ztálin egyszerűen elfelejtette volna, hogy volt magyar kommün, mikor annak egykori vezetői itt élnek Moszkvában, ott vannak a szeme előtt a Kominternben? Nagyon kevéssé valószínű, hogy Sztálin véletlenül feledkezett el erről. „Mások is észrevették, de biztosan megvan az oka.” Ez olyanféle válasz, mint amilyenről Heine beszélt: „Bis man uns mit einer Handvoll Erde endlich stopft die Mäuler– Aber ist das eine Antwort?” – De hát lehet ezt válasznak nevezni? – kérdem én is. Mindenesetre itt állok egy regénnyel, mely arról a magyar proletárdiktatúráról szól, amely – t e h á t – nem létezett.
(Sinkó Ervin: Egy regény regénye)

Természetesen a sztálini szemlélet formálta az ötvenes évek hivatalos magyar múltszemléletét is, a rendkívül taktikus kádári kultúrpolitika késői korszaka azonban fokozatos liberalizációt hozott, és úgy tűnt, hogy a megszülető politikai pluralizmus aktív, élénk, egymással polemizáló múltértelmezések versenyét hozhatja akár a Tanácsköztársaságot illetően is.

Nem így történt: a múlt ismételt állami átírására és ideológiai, osztályszempontok szerint való hivatalossá tételére a posztdemokratikus korszak is lelkesen vállalkozott, és persze újraéledtek (vagy inkább ismét láthatóvá váltak) az 1945 előtti kriptaszagú böffenetek is, amelyről jogosan hittük a rendszerváltás éveiben hogy már régóta a történelem szemétdombjára kerültek. A több hullámban támadásba lendült patkányhadsereg – az ún. ellenoldal hatékony impotenciája mellett – húsz évvel a rendszerváltást követően már nyíltan felszámolta a köztársasági hagyományokat, beleértve az ország nevének megváltoztatását, prominens 20. századi köztársasági politikusok köztéri szobrainak levételét, közismert háborús bűnösök és egykori háborús politikusok “tudományos” rehabilitálását. De még ez sem elég: kisovodások nyilvános fogdosása mellett mire gerjed még a magyar a mai magyar politikus? Természetesen köztérre állított keresztre és medúzára: Trianon-emlékmű szinte már mindenütt van, és hát ki merné megkérdőjelezni a nemzeti gyász létjogosultságát? Ha ez már a két háború közt is bevált bűnbaknak és ürügynek mindenféle társadalmi reform elgáncsolására, most is jó lesz. Habként kerülhet a tortára áltudományos politikai intézetek alapítása (ne feledkezzünk meg a tévedését mindig elegáns úrinő módjára elismerő Terror háza múzeum méltán nagy rajongótábort maga mögött tudó igazgatóasszonyáról sem), a magyar múlt méltó tisztelete jeléül pedig egykori besúgók, egykori állampárti funkcionáriusok és patologikus jellemű antiszemita újságírók kitüntetése, pozíciójuk megerősítése. Ezúton üdvözöljük az egykor a nyugatos és szabad szellemi hagyományok bástyájaként aposztrofálható Eötvös Collegium környékén felmelengetett Teleki Pál-kultuszt is, de a példák vég nélül sorolhatók.

Ebben a kontextusban koherens formába áll össze az a köztörténet, amelybe az állampolgár lépten-nyomon belebotlik, általános iskolás tanártól és tankönyvtől kezdve a közélet minden szegmensében és családi beszélgetéseken egyaránt: a boldog békeidők Magyarországába és a hősi világháborúba “belerondított” az orosz bolsevikok mozgalma, a magyar világháborús szerepvállalást aláásták a csehek és a demokratikus mozgalmak, a trianoni békeszerződést a tanácsköztársaság miatt “büntetésből” kapta az ország, Rákosi és Sztálin közvetlen szellemi elődei pedig Kun Béláék. Ebben a zavart, de mégis a legtöbbek által osztott gondolatkörben az antant és Románia támogatásával hatalomra került és a trianoni békeszerződést aláíró, az ország lakosságának nagyrészét a társadalmi-politikai életből kizáró, egy jelentős részét pedig a második világháborúban saját kezdeményezésből vágóhídra terelő és az ezeréves (?) magyar (?) történelem legnegatívabb erőszakos halálozási rátáját magáénak tudó Horthy-rezsim pedig: nemzeti.

A történelem sokféleképpen értelmezhető, egy dolog azonban nem kérdéses: a közéleti hatalomból életvitelszerűen élő, a politikai kontraszelekció következtében sokszor személyükben is elaljasodott és alulművelt egyének, valamint az általuk felügyelt állami intézmények és hivatalnokseregek múltpolitikája kizárólag szűk osztályszempontokat és politikai érdekeket szolgálhat még akkor is, ha erre, lepedékként, valós tudományos igényű munkák és néhány nem annyira káros szerepet ellátó kutatóintézmények is tapadanak. Azaz az állami intézményrendszer egészétől nem várható múlt érdektől mentes megismertetése még akkor sem, ha az a társadalmi szocializáció részeként mintegy mellékesen bizonyos normatív célokat is szolgál- …hatna, de nem azt teszi, mert csak olyan pszichés terhet rak a magyar tömegekre amelyet azok azután életük végéig sem tudnak levedleni. Az olvasóban persze felmerülhet a kérdés, hogy a “létezhet-e vajon független hírszolgálat” analógiájára létezhet-e “érdekmentes” történetírás vagy múltértelmezés, és biztos sokan vannak akik egy egyértelmű “nem” válasszal már túl is tették magunkat egy, a legkésőbb Thuküdidésztől jelen lévő európai szellemi kihíváson. De azért léteznek jó példák is ott ahol a tudományos élet nem kizárólag az államtól függ, erős hagyományokon alapszik, netán részben legalább alulról jövő kezdeményezéseknek is eredménye. És ne felejtsük el azokat a nagyon kevés egyeseket, akik akkor is képesek fityiszt mutatni a mindenkori hatalomnak, amikor az a pénzes zacskót csörgeti (a Nyájas Olvasó eltalálta, most nem az Omega együttes életműdíjjal jutalmazott tagjaira gondolunk).

Illúzióink nincsenek: legtöbbünk számára még egy hétköznapi jelenséget is nehéz megfeleltetni a formális logika alaptörvényszerűségeinek, nemhogy valamiféle önálló, állami propaganda-mentes történelemszemlélet kialakításának elviselhetetlen terhét említsük, amelynek legelső feltétele a kritikai olvasás lenne, valami amit a jelen iskolarendszer még nyomokban sem tanít. Különösen igaz ez tárgyalt korszakunkra: mindennapos tapasztalat, hogy még a saját szakterületükön egyébként elismert és kvalifikált személyek (jogász, fogorvos,  mesterember stb.) is képesek teljesen kivetkőzni látszólagos szellemi integritásukból ha az 1919-es forradalmi időszak kerül szóba. Ehhez az össztársadalmi pszichózishoz, vagy éppen kivételes esetben elgondolkodáshoz (kinek mi a gusztusa) szeretnénk e portál szerény segítségével hozzájárulni: itt minden indoktrinált vagy érdeklődő polgártársunk megtalálhatja a magának való anyagokat anélkül, hogy izzasztó, fáradságos munkával kelljen azokat összeszednie akár az internetről, vagy akár – kimondani is szörnyű! – a könyvtárból. Ezt a munkát szeretnénk részben elvégezni helyette, miközben igyekszünk jól is szórakozni. Kellemes múltértelmezést kívánunk.

U.i.: Olvasói észrevételeket ERRE a címre várjuk, annak külön megjelölésével ha az olvasó nem óhajtja hogy a kérdés vagy észrevétel szó szerinti idézetként (csupán keresztnévvel) az erre adott szerkesztőségi válasszal a Fórum rovatban megjelenjen. Köszönjük.